Névadónk, Szent Orsolya

Szent Orsolya élete történeti feljegyzések alapján az V. századból

Orsolya brit fejedelem leánya volt. Az ifjúság testére lehelte ezüstharmatát, a keresztény kegyelem meg lelkére szőtte aranyhálóját és korán eljegyezte az Égnek.
A szépséges királyleány lelke liliomát Szűz Máriának adta át.

Szülei azonban rangjához méltó, de pogány ifjúnak ígérték kezét. Orsolya forró imákban menekült égi Anyjához segítségért. Álmában angyal szállott le hozzá, megnyugtatva őt: "Orsolya ne félj, tiszta maradsz, Jézusé maradsz! Most egy leánycsapat lesz rádbízva, kikkel hajóra szállasz, legyetek hűek, s nemsokára elnyeritek a vértanúság pálmáját."

Hazájára a pogány avarok dúlva, pusztítva törtek, a templomokban tivornyáztak, a kolostorokat kőhalommá dúlták, s a leányokat elrabolták. Orsolya maga köré gyűjtve nemzete leányifjúságát, sokszáz társával együtt gályára szállott, hogy a harcok színteréről életüket a Rajnán túlra mentse. Istennek ajánlva nemzetüket, lelküket, indultak. Orsolya volt lelkesítő, példaadó, szent vezérük.

A brit Szüzek megtépett országuk romjait, s lelkük panasz szavát Rómában sírták el. Rómában, minden lelkek otthonában. Ott őrködik Péter utódja a szirttetőn - nézi a népek hullámzását, a szellemek harcát. Nyugodtan ül, mert tudja, hogy az igazság mécse soha ki nem alszik. És Róma szentelt, tömjénfüstös, pálmaágas levegőjében, hullámzó harangszavában tölgyekké izmosodtak a gyenge liliomok. Aztán lehajoltak a Szikla tövéhez: megcsókolták a népek Atyjának lábát, és visszaindultak a Rajna menti bujdosásba.

Attila - egy remete Isten ostorának mondta. Mikor hatalma delelőjén állott, fél Európa szikrázta szertelen dühét. Köln közelében, a Rajna folyó útját állta. Ekkor evezett a Rajnán Orsolya hajója, a Rómából visszatérő Szüzek százaival. Itt került szembe a szüzek csapata a vad szenvedélytől izzó hunok seregével, s a két vezér - Orsolya és Attila. Orsolya magasra emelte a zászlót: "utánam, kinek szent a lilioma."...S pogány nyilak ezrei repültek...Orsolya belemosolyogta utolsó sóhaját az égkékbe. Társaival hozsannás himnuszokat zengett. A bárányfelhők csodátlátni gyülekeztek a Rajna fölött. Az első nyíl őt találta el: liliomos teste vérrózsákat harmatozott fehér ruhájára...S mire a Köln melletti Vérmezőre ráborult az éj csendje, a gyenge nők százai hulltak el a pogány nyilaktól; de lelkük csatát nyert.
Az égi Jegyes trónusa körül összebújt angyalfejek újságolták "az Ég ma kaput nyitott és sokszáz menyasszonyt fogadott."

Évszázadok múltak el azóta, s szájról szájra száll a legenda, hogy folyt el száz és száz szent szűz vére egy rövid csatán, a kölni síkon. Hithűségük, szent tisztaságuk, akaraterejük örök eszmény maradt.
S mikor merici Szt. Angela 1535-ben Isten parancsára megalapította a legelső női tanítórendet, mely a leányifjúság valláserkölcsös nevelésére lett hivatva, azon gondolkodott, mely néven nevezze el. Egyik égi látomásában Szt. Orsoyla jelent meg neki, sokszáz vértanú társával, s felszólította, hogy Isten akaratára rendjét az ő védnöksége alá helyezze és "Orsolya rendnek" nevezze. S e rend világvégéig fenn fog állni.